~Prologue ~

Az egész gyerekkoromban kezdődött. Nyolc évesen ... még csak első osztályos voltam. A családommal éltem. Rendes életem volt. Sok barátom. De már ekkor is éreztem, hogy valamiben más vagyok, mint a többiek. Próbáltam mindent titokban tartani. Megettem a rendes ételt, még ha utáltam is. Elviseltem a keresztet az iskolám falán, még ha égetett is a látványa és az érintése. Tudtam, hogy ez ijesztő lenne akár a szüleimnek, akár bárki másnak. Megrémültek volna a látványtól, ami vagyok. Ami sötétben lesz belőlem. Vagy ha a vér szagát érzem. Amikor először láttam magam a tükörben, megrémültem. Mi vagyok én? - kérdeztem magamtól, de nem kaptam választ. Nehezen viseltem el, nem tudtam feldolgozni. Többször is elindultam anyám felé, hogy elmondjam, vagy legalább megmutassam, amit nem értek. Ami én vagyok. De valahányszor nekikezdtem, egy hang megállított. Ne tedd!! - szólt rám egy selymes és gyengéd női hang. Sohasem tudtam, ki beszél hozzám, de úgy éreztem, jobb ha hallgatok rá. Ezért senki sem tudta a titkom. Csak én. Egyedül kellett szembenéznem mindennel. Mikor már nyolcadikos lettem, egészen megszoktam a helyzetem. Már tudtam gyógyítani a keresztel okozott égési sérüléseimet. Hozzászoktam a rendes ételhez, de végül mindig éhes maradtam. Nem bántottam senkit és nem mutatkoztam éjszaka. Rendes életet éltem .. egy ideig. Egy alkalommal, mikor hazafele tartottam az iskolából, megint hallottam azt a hangot. Azt mondta meneküljek, mert bajom esik. Nem értettem, mire céloz, ezért ballagtam tovább. Életem legrosszabb döntése volt, bár ezt ekkor még nem tudtam. A verőfényes nap sütötte az arcom, és még az iskolai egyenruhámban is melegem volt. Furcsa volt ez így áprilisban. Nem szokott ilyen meleg lenni. Mintha más országban lettem volna. De én nem gyanakodtam, csak mentem tovább, és élveztem a napsütést. Már vagy öt perc telt el azóta, hogy figyelmeztetett az a hang, hogy meneküljek. Mikor ez a gondolat végigfutott az agyamon, újra hallottam. Most erőteljesebben kiáltott rám, de hangja remegett, mikor a végére tette azt, hogy kérlek. 
- Nem lesz semmi baj, hidd el! Bárkit legyőzök! Hisz más vagyok mint a többiek! - mondtam mosolyogva égre emelt tekintettel. Ekkor hirtelen vörös lett a nap és az ég. Minden olyan volt, mintha világvége közeledne. Tekintetem levettem az égről, és előre néztem. Nem hittem a szememnek. Mindenki, aki eddig nyugodtan sétált az úton, megdermedt. Senki sem mozdult semerre. Mintha megállították volna az időt. Ekkor újra az égre tekintettem, ami ekkorra már tűzben állt. Meleg volt és mindent beterített a vörösség. Nem éreztem magamban semmiféle szorongást. Nyugodt maradtam amennyire csak tudtam. Nem tudtam mit csinálni, csak álltam egy helyben. Ekkor újra hallottam azt a hangot. Menekülj, menekülj!! - ordított rám. Ereszd ki a szárnyaid és menj innen messzire! Menekülj!! - kiáltott a fejemben. Miről beszél ez? Nekem nincs szárnyam! 
- Buta!! - kiáltottam. - Nincs nekem szárnyam!
- Dehogy nincs! - hallottam mellőlem az ismeretlent. Elfordítottam testem, és ott állt mellettem egy szaggatott fehér ruhás nő. Hatalmas angyalszárnyai hófehérek voltak. Kivéve egy dolgot. Piros foltokkal és csíkokkal volt tele mindene. Éreztem... ez vér! Megijedtem, és hátraléptem pár lépést. Rávicsorítottam éles szemfogaimat, majd éreztem, ahogy szemem bevörösödik. Ettől lefagyott mosoly az arcáról, és kitárta szárnyait. 
- Ne félj, Alex! - mondta. De honnan tudja a nevem? - Én vagyok az igazi édesanyád! - erre a mondatára összeszorítottam fogaim. Egy könnycsepp folyt le az arcomon. A szívem majd össze roppant. Nem tudtam mi történik, de tudtam, nem hazudik. Ajkamból vér szivárgott ki a szemfogaimtól. Hirtelen elordítottam magam a legfájdalmasabb hangon. Mikor elfogyott a levegőm, a földre rogytam. Könnyeim megállás nélkül hullottak. Kinyitottam szemem. Csak az aszfalton lévő fekete könnycseppeket láttam. Egy kezet pillantottam meg szemeim előtt, ami felém nyúlt. Megfogtam azt, majd felálltam. Éreztem még mindig a nyomást a szívemben. Gyorsabban vert és majdnem kiszakadt. Kezemet mellkasomra tapasztottam, és eltorzult arccal néztem fel az anyámra. 
-Ne aggódj, mindjárt vége lesz. - mondta mosolyogva. És ahogy mondta, elmúlt a fájás. Ekkor szabad kezét felemelte. Tenyere üres volt, de hamarosan egy kézi tükör jelent meg benne. 
- Nézz magadra! - mosolygott. Felemeltem a gyönyörű tárgyat, majd belenéztem. Az arcomat láttam, rajta piros szemek és ajkaimon két éles fogat. Az édesanyám kivette azt a kezemből, majd lassan elkezdett hátrálni. Mikor már egész testemet láttam, kikerekedett szemekkel néztem a hátam mögött lévő két gyönyörű fekete-fehér szárnyat. Éreztem, hogy hozzám tartozik. Hogy tudom mozgatni. Meglebegtettem azokat, majd elmosolyodtam, de gyorsan lefagyott arcomról a jókedv.
- De anya? - kérdeztem. - Nekem miért van benne fekete? Neked csak fehér... 
- Igen, de én angyal vagyok. Félig ... de te nem!
- Mi? Hogy érted ezt? -értetlenkedtem.
- Nem csak rajtam múlott, hogy mi lesz belőled. Tőlem örökölted, hogy ilyen kedves és kitartó vagy. Viszont te nem csak angyal vagy. Én félig angyal, félig pedig egy szörnyeteg vagyok .. egy vámpír. - hajtotta le a fejét. - Az apád tett ilyenné. Ő egy démon, aki amikor elment egy másik világba, megharapta egy vámpír. Közveszélyes lett, így nem utazhatott többet más világokba. De én még mindig szerettem őt. Elszöktem oda, ahova őt száműzték, így végleg kitiltva magam az angyaloktól. Vele maradtam egész hátralévő életemben. De én csak isten oltalmazásával maradhattam fenn, így egyre jobban gyengültem. Más világokban nincs ott isten, hogy oltalmazzon másokat. Apád nem bírta végignézni ahogy elfogy az életerőm, és végül meghalok. Ezért amikor már nem tudtam tiltakozni, megharapott és vámpírrá tett. Mikor életerőhöz jutottam, nekitámadtam apádnak, hogy miért tette ezt velem. Ezt az agressziót a vámpírvérem tette. Végül lenyugodtam és éltem tovább az életem, mikor véletlenül teherbe estem. Nem mintha nem akartunk volna, de tudtuk, hogy nehéz életed lenne. De végül megszültelek és a földre küldtelek, hogy te is lehess világutazó, mint mi voltunk. De elkövettünk egy hibát. Elfelejtettük, hogy én sem tudok ugrálni a világok között, így ott ragadtál, és csak nézni tudtunk téged. Én néha hozzád is tudtam szólni, ha bajban voltál, vagy ha fel akartad fedni magad. 
- Értem. - mondtam.
- Érzem .. jön jön JÖN!! - ordította el magát anyám. - Eljött érted Alex. Ezt nem hagyhatom! Menj a hátam mögé!! - kiáltott rám a szélviharban. Én mögé álltam. Ekkor egy fényesség és egy fekete felhőszerű szállt le. Az egyik a jóság volt, a másik pedig maga a gonoszság. 
- El kell vinnünk Ella, értsd meg! - mondta a fényességből előlépve egy férfi.
- Nem viheted el!! - majd a sötétből előlépő sátánra mutatott. - Tehát őt is elhoztad. 
Anyám hirtelen nekitámadt a fényességnek, mikor a sötét sátán felém lépett és megragadott.
- Anya!! - kiáltottam, mire ő ijedten hátrafordult. Szemei elkerekedtek, és elkezdett felém futni, de a fény elfogta.
- Alex!! - kiáltott, miközben egy könnycsepp gördült le arcán. - Szeretlek, és ne .....  - ezután elvittek minket egymástól. Azóta nem láttam az édesanyámat, Ellát....