1. rész ~Zayn~

 

-Anya .. anya!!  Ne menj el kérlek! Várj meg! Kérleeek!!! Anyaaa.....

- Anya!! - riadtam fel álmomból. - Csak egy rémálom .. - nyugtattam meg magam. Felültem az ágyamon. Még mindig ... még mindig itt vagyok. Ebben a világban, ami csak az enyém. Senki másé ... Ebben a paradicsomban, amit Isten teremtett, csak a legkülönlegesebb lények éltek. Mindenkinek megvolt a maga területe. Körülbelül egy óra volt végigsétálni egyik sarkától a másikig. Minden területen volt egy kis ház, benne ággyal, konyhával, fürdővel és minden mással. Nagy erdők, tavak, mezők és folyók alkották a többi részét. El lehetett látni bármeddig, hiszen a területeket csak egy átlátszó fal választotta el. Találkozhattunk a többi itt élővel, csak nem érintkezhettünk velük. Végül is, gyönyörű világ volt. Csak egy volt benne a baj ... egyedül kellett élnünk a területünkön.

- Egyedül.. - néztem magam elé. Gyengéden megráztam fejem. Barna hajam arcomba szökött. Fülem mögé tűrtem tincseimet, majd felálltam ágyamról. - Milyen szépen süt a nap! Menjünk ki játszani, Lili! - mondtam mosolyogva az ágyamon hempergő, hófehér kiscicának. Elindultam az asztalom felé, felkaptam a fésűmet és már futottam is a fürdőbe. Megfésültem hajam, majd feltűztem pár tincset. 

- Ohh, a ruhám!! - rohantam vissza a hálószobámba. Kinyitottam a szekrényem ajtaját, majd pár perc keresgélés után kivettem egy lenge, fehér ruhát. Visszamentem a fürdőbe és felvettem. Cipő nem kellett, így már futottunk is Lilivel az udvarra. 

- Tavasz ... imádom!! - pördültem meg ruhámban a friss levegőn. Egy nevetést hallottam nem messze tőlünk. A fal túloldalán megpillantottam. Ott ült az úton  Zayn, a legközelebb lévő szomszédom. A házam kb. 10 méterre volt a vonalunktól. Neki pedig az udvara volt itt.

 - Jó reggelt Alex! - mosolygott rám Zayn. Nagyon kedves srác volt. Néha órákig is elbeszélgettünk.

- Jó reggelt! Mit csinálsz te itt, az út közepén? - néztem rá kérdőn.

- Csak vártam, hogy felébredj. - kacsintott rám.

- Értem .. de mégis mióta ülsz itt? Hiszen még csak .. - felnéztem az égre, ahol mindig láttuk a pontos időt. - .. még csak nyolc óra van. Hm? - ültem le vele szemben. Legszívesebben megöleltem volna, de a fal nem engedte.

- Csak pár perce jöttem ki. Látom Lili is veled van .. Cicicc!! Gyere ide, had simogassalak meg! - mutogatott édesen Zayn. Lili szó nélkül átment és már Zayn ölében is termett. Mivel az állatok szabadon mászkálhattak a világban, sokszor velük üzentek a távoli barátok. Egy madár pl. nagyon messziről is szokott nekem levelet hozni, egy Harry nevű démontól. Bár az én titkomat csak Zayn tudta.

- Na és mit csinálsz ma? - nézett fel Liliről Zayn. Nagy barna szemei mindig rabul ejtettek.

- Ma találkozok Niallel és Liammel. Azon kívül semmi különöset. Miért? - furcsállottam a kérdést, mivel Zaynnel mindig csak véletlen futottunk össze, de azt elég sokszor. Zayn lehajtotta a fejét. Zaklatottnak és idegesnek tűnt. Ritkán láttam ilyennek.

- Öhm .. csak meg akartam kérdezni, hogy ... öhm hogy ..- nyögdécselt édesen Zayn. - Csak olyan rég voltunk együtt .. mármint tudod, régebben együtt néztük este a csillagokat .. és hogy lenne-e kedved ma ... öhm.. hogy  ma este te meg én ...

- Persze, akkor ma este tízkor találkozzunk ugyan itt. - pattantam fel az útról, majd intettem egyet Lilinek és már mentünk is a mezőre. Miközben sétáltam, azt vettem észre, hogy elpirultam. Kezeimet arcomhoz kaptam, majd elkezdtem azokat dörzsölgetni. Éreztem, hogy a pirosság nem múlik, de miért is kéne neki? Hiszen senki sem lát. Nevetve sétáltam tovább. Már majdnem a mezőn voltunk. Belegondoltam, milyen lenne, ha átmehetnénk egymáshoz. Mindenki boldogabb lenne. Mindenki megölelhetné a másikat és csókok váltanák egymást a szerelmesek közt. Tovább vihetnénk a vérvonalunkat, nem szakadna meg a családfánk. Elmehetnénk, ameddig csak látunk. Többen is találkozhatnánk egyszerre. Bemehetnénk egymás házaiba. Főzhetnénk-süthetnénk együtt. Minden álmunkat megvalósíthatnánk, kivéve egyet. Az igazi anyánk és apánk ittlétét. És itt mindenkinek ez a legnagyobb álma. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnánk rájuk. Amikor ne fordulna meg a fejünkbe, hogy milyen lehet az ő életük, milyen lenne velük élni. Mindannyiunknak borzasztóan hiányoznak. Amikor még nem alakult meg ez a világ, Isten megölte azokat a természetfeletti erejű embereket, akik éltek és lélegeztek. Mármint megölette! Szövetséget kötött a sátánnal, és ebbe a sátán is belement, mert nála is erősebbek lehettek volna ezek a lények, ha megnőnek és az emberek közt élnek. És akkor már emberek sem, Isten sem, sátán sem lenne életben. De Isten kitalált egy másik lehetőséget, amit ha nem talál ki, mi, akik ebben a világban élünk, már nem léteznénk. Már csecsemő korunkban meghaltunk volna. De Isten megteremtette ezt a világot, ahol nyugodtan élhetjük életünket. De nem érintkezhetünk más társunkkal, mert ha összefogunk, legyőzhetjük Istent és a sátánt is. És akkor visszamehetünk a földre és élhetünk nyugodtan. De ha az emberek megtudnák, kik vagyunk, megpróbálnának minket megölni. Néhányunk felbőszülne és megölné őket. És ezt már senki sem akarja.

- Miaoww!! - hallottam egy hangos nyávogást a hátam mögül. Lili volt az jelezve, hogy már a mezőn vagyunk, és én még mindig megyek tovább. 

- Jaj, sajnálom Lili, elgondolkodtam. - felnéztem az égre, majd elmosolyodtam. Milyen szép világot alkotott Isten az ilyen semmitérő és "gonosz" lényeknek. Hálával tartozunk neki.