1. rész ~Zayn~

 

-Anya .. anya!!  Ne menj el kérlek! Várj meg! Kérleeek!!! Anyaaa.....

- Anya!! - riadtam fel álmomból. - Csak egy rémálom .. - nyugtattam meg magam. Felültem az ágyamon. Még mindig ... még mindig itt vagyok. Ebben a világban, ami csak az enyém. Senki másé ... Ebben a paradicsomban, amit Isten teremtett, csak a legkülönlegesebb lények éltek. Mindenkinek megvolt a maga területe. Körülbelül egy óra volt végigsétálni egyik sarkától a másikig. Minden területen volt egy kis ház, benne ággyal, konyhával, fürdővel és minden mással. Nagy erdők, tavak, mezők és folyók alkották a többi részét. El lehetett látni bármeddig, hiszen a területeket csak egy átlátszó fal választotta el. Találkozhattunk a többi itt élővel, csak nem érintkezhettünk velük. Végül is, gyönyörű világ volt. Csak egy volt benne a baj ... egyedül kellett élnünk a területünkön.

- Egyedül.. - néztem magam elé. Gyengéden megráztam fejem. Barna hajam arcomba szökött. Fülem mögé tűrtem tincseimet, majd felálltam ágyamról. - Milyen szépen süt a nap! Menjünk ki játszani, Lili! - mondtam mosolyogva az ágyamon hempergő, hófehér kiscicának. Elindultam az asztalom felé, felkaptam a fésűmet és már futottam is a fürdőbe. Megfésültem hajam, majd feltűztem pár tincset. 

- Ohh, a ruhám!! - rohantam vissza a hálószobámba. Kinyitottam a szekrényem ajtaját, majd pár perc keresgélés után kivettem egy lenge, fehér ruhát. Visszamentem a fürdőbe és felvettem. Cipő nem kellett, így már futottunk is Lilivel az udvarra. 

- Tavasz ... imádom!! - pördültem meg ruhámban a friss levegőn. Egy nevetést hallottam nem messze tőlünk. A fal túloldalán megpillantottam. Ott ült az úton  Zayn, a legközelebb lévő szomszédom. A házam kb. 10 méterre volt a vonalunktól. Neki pedig az udvara volt itt.

 - Jó reggelt Alex! - mosolygott rám Zayn. Nagyon kedves srác volt. Néha órákig is elbeszélgettünk.

- Jó reggelt! Mit csinálsz te itt, az út közepén? - néztem rá kérdőn.

- Csak vártam, hogy felébredj. - kacsintott rám.

- Értem .. de mégis mióta ülsz itt? Hiszen még csak .. - felnéztem az égre, ahol mindig láttuk a pontos időt. - .. még csak nyolc óra van. Hm? - ültem le vele szemben. Legszívesebben megöleltem volna, de a fal nem engedte.

- Csak pár perce jöttem ki. Látom Lili is veled van .. Cicicc!! Gyere ide, had simogassalak meg! - mutogatott édesen Zayn. Lili szó nélkül átment és már Zayn ölében is termett. Mivel az állatok szabadon mászkálhattak a világban, sokszor velük üzentek a távoli barátok. Egy madár pl. nagyon messziről is szokott nekem levelet hozni, egy Harry nevű démontól. Bár az én titkomat csak Zayn tudta.

- Na és mit csinálsz ma? - nézett fel Liliről Zayn. Nagy barna szemei mindig rabul ejtettek.

- Ma találkozok Niallel és Liammel. Azon kívül semmi különöset. Miért? - furcsállottam a kérdést, mivel Zaynnel mindig csak véletlen futottunk össze, de azt elég sokszor. Zayn lehajtotta a fejét. Zaklatottnak és idegesnek tűnt. Ritkán láttam ilyennek.

- Öhm .. csak meg akartam kérdezni, hogy ... öhm hogy ..- nyögdécselt édesen Zayn. - Csak olyan rég voltunk együtt .. mármint tudod, régebben együtt néztük este a csillagokat .. és hogy lenne-e kedved ma ... öhm.. hogy  ma este te meg én ...

- Persze, akkor ma este tízkor találkozzunk ugyan itt. - pattantam fel az útról, majd intettem egyet Lilinek és már mentünk is a mezőre. Miközben sétáltam, azt vettem észre, hogy elpirultam. Kezeimet arcomhoz kaptam, majd elkezdtem azokat dörzsölgetni. Éreztem, hogy a pirosság nem múlik, de miért is kéne neki? Hiszen senki sem lát. Nevetve sétáltam tovább. Már majdnem a mezőn voltunk. Belegondoltam, milyen lenne, ha átmehetnénk egymáshoz. Mindenki boldogabb lenne. Mindenki megölelhetné a másikat és csókok váltanák egymást a szerelmesek közt. Tovább vihetnénk a vérvonalunkat, nem szakadna meg a családfánk. Elmehetnénk, ameddig csak látunk. Többen is találkozhatnánk egyszerre. Bemehetnénk egymás házaiba. Főzhetnénk-süthetnénk együtt. Minden álmunkat megvalósíthatnánk, kivéve egyet. Az igazi anyánk és apánk ittlétét. És itt mindenkinek ez a legnagyobb álma. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnánk rájuk. Amikor ne fordulna meg a fejünkbe, hogy milyen lehet az ő életük, milyen lenne velük élni. Mindannyiunknak borzasztóan hiányoznak. Amikor még nem alakult meg ez a világ, Isten megölte azokat a természetfeletti erejű embereket, akik éltek és lélegeztek. Mármint megölette! Szövetséget kötött a sátánnal, és ebbe a sátán is belement, mert nála is erősebbek lehettek volna ezek a lények, ha megnőnek és az emberek közt élnek. És akkor már emberek sem, Isten sem, sátán sem lenne életben. De Isten kitalált egy másik lehetőséget, amit ha nem talál ki, mi, akik ebben a világban élünk, már nem léteznénk. Már csecsemő korunkban meghaltunk volna. De Isten megteremtette ezt a világot, ahol nyugodtan élhetjük életünket. De nem érintkezhetünk más társunkkal, mert ha összefogunk, legyőzhetjük Istent és a sátánt is. És akkor visszamehetünk a földre és élhetünk nyugodtan. De ha az emberek megtudnák, kik vagyunk, megpróbálnának minket megölni. Néhányunk felbőszülne és megölné őket. És ezt már senki sem akarja.

- Miaoww!! - hallottam egy hangos nyávogást a hátam mögül. Lili volt az jelezve, hogy már a mezőn vagyunk, és én még mindig megyek tovább. 

- Jaj, sajnálom Lili, elgondolkodtam. - felnéztem az égre, majd elmosolyodtam. Milyen szép világot alkotott Isten az ilyen semmitérő és "gonosz" lényeknek. Hálával tartozunk neki.

~Prologue ~

Az egész gyerekkoromban kezdődött. Nyolc évesen ... még csak első osztályos voltam. A családommal éltem. Rendes életem volt. Sok barátom. De már ekkor is éreztem, hogy valamiben más vagyok, mint a többiek. Próbáltam mindent titokban tartani. Megettem a rendes ételt, még ha utáltam is. Elviseltem a keresztet az iskolám falán, még ha égetett is a látványa és az érintése. Tudtam, hogy ez ijesztő lenne akár a szüleimnek, akár bárki másnak. Megrémültek volna a látványtól, ami vagyok. Ami sötétben lesz belőlem. Vagy ha a vér szagát érzem. Amikor először láttam magam a tükörben, megrémültem. Mi vagyok én? - kérdeztem magamtól, de nem kaptam választ. Nehezen viseltem el, nem tudtam feldolgozni. Többször is elindultam anyám felé, hogy elmondjam, vagy legalább megmutassam, amit nem értek. Ami én vagyok. De valahányszor nekikezdtem, egy hang megállított. Ne tedd!! - szólt rám egy selymes és gyengéd női hang. Sohasem tudtam, ki beszél hozzám, de úgy éreztem, jobb ha hallgatok rá. Ezért senki sem tudta a titkom. Csak én. Egyedül kellett szembenéznem mindennel. Mikor már nyolcadikos lettem, egészen megszoktam a helyzetem. Már tudtam gyógyítani a keresztel okozott égési sérüléseimet. Hozzászoktam a rendes ételhez, de végül mindig éhes maradtam. Nem bántottam senkit és nem mutatkoztam éjszaka. Rendes életet éltem .. egy ideig. Egy alkalommal, mikor hazafele tartottam az iskolából, megint hallottam azt a hangot. Azt mondta meneküljek, mert bajom esik. Nem értettem, mire céloz, ezért ballagtam tovább. Életem legrosszabb döntése volt, bár ezt ekkor még nem tudtam. A verőfényes nap sütötte az arcom, és még az iskolai egyenruhámban is melegem volt. Furcsa volt ez így áprilisban. Nem szokott ilyen meleg lenni. Mintha más országban lettem volna. De én nem gyanakodtam, csak mentem tovább, és élveztem a napsütést. Már vagy öt perc telt el azóta, hogy figyelmeztetett az a hang, hogy meneküljek. Mikor ez a gondolat végigfutott az agyamon, újra hallottam. Most erőteljesebben kiáltott rám, de hangja remegett, mikor a végére tette azt, hogy kérlek. 
- Nem lesz semmi baj, hidd el! Bárkit legyőzök! Hisz más vagyok mint a többiek! - mondtam mosolyogva égre emelt tekintettel. Ekkor hirtelen vörös lett a nap és az ég. Minden olyan volt, mintha világvége közeledne. Tekintetem levettem az égről, és előre néztem. Nem hittem a szememnek. Mindenki, aki eddig nyugodtan sétált az úton, megdermedt. Senki sem mozdult semerre. Mintha megállították volna az időt. Ekkor újra az égre tekintettem, ami ekkorra már tűzben állt. Meleg volt és mindent beterített a vörösség. Nem éreztem magamban semmiféle szorongást. Nyugodt maradtam amennyire csak tudtam. Nem tudtam mit csinálni, csak álltam egy helyben. Ekkor újra hallottam azt a hangot. Menekülj, menekülj!! - ordított rám. Ereszd ki a szárnyaid és menj innen messzire! Menekülj!! - kiáltott a fejemben. Miről beszél ez? Nekem nincs szárnyam! 
- Buta!! - kiáltottam. - Nincs nekem szárnyam!
- Dehogy nincs! - hallottam mellőlem az ismeretlent. Elfordítottam testem, és ott állt mellettem egy szaggatott fehér ruhás nő. Hatalmas angyalszárnyai hófehérek voltak. Kivéve egy dolgot. Piros foltokkal és csíkokkal volt tele mindene. Éreztem... ez vér! Megijedtem, és hátraléptem pár lépést. Rávicsorítottam éles szemfogaimat, majd éreztem, ahogy szemem bevörösödik. Ettől lefagyott mosoly az arcáról, és kitárta szárnyait. 
- Ne félj, Alex! - mondta. De honnan tudja a nevem? - Én vagyok az igazi édesanyád! - erre a mondatára összeszorítottam fogaim. Egy könnycsepp folyt le az arcomon. A szívem majd össze roppant. Nem tudtam mi történik, de tudtam, nem hazudik. Ajkamból vér szivárgott ki a szemfogaimtól. Hirtelen elordítottam magam a legfájdalmasabb hangon. Mikor elfogyott a levegőm, a földre rogytam. Könnyeim megállás nélkül hullottak. Kinyitottam szemem. Csak az aszfalton lévő fekete könnycseppeket láttam. Egy kezet pillantottam meg szemeim előtt, ami felém nyúlt. Megfogtam azt, majd felálltam. Éreztem még mindig a nyomást a szívemben. Gyorsabban vert és majdnem kiszakadt. Kezemet mellkasomra tapasztottam, és eltorzult arccal néztem fel az anyámra. 
-Ne aggódj, mindjárt vége lesz. - mondta mosolyogva. És ahogy mondta, elmúlt a fájás. Ekkor szabad kezét felemelte. Tenyere üres volt, de hamarosan egy kézi tükör jelent meg benne. 
- Nézz magadra! - mosolygott. Felemeltem a gyönyörű tárgyat, majd belenéztem. Az arcomat láttam, rajta piros szemek és ajkaimon két éles fogat. Az édesanyám kivette azt a kezemből, majd lassan elkezdett hátrálni. Mikor már egész testemet láttam, kikerekedett szemekkel néztem a hátam mögött lévő két gyönyörű fekete-fehér szárnyat. Éreztem, hogy hozzám tartozik. Hogy tudom mozgatni. Meglebegtettem azokat, majd elmosolyodtam, de gyorsan lefagyott arcomról a jókedv.
- De anya? - kérdeztem. - Nekem miért van benne fekete? Neked csak fehér... 
- Igen, de én angyal vagyok. Félig ... de te nem!
- Mi? Hogy érted ezt? -értetlenkedtem.
- Nem csak rajtam múlott, hogy mi lesz belőled. Tőlem örökölted, hogy ilyen kedves és kitartó vagy. Viszont te nem csak angyal vagy. Én félig angyal, félig pedig egy szörnyeteg vagyok .. egy vámpír. - hajtotta le a fejét. - Az apád tett ilyenné. Ő egy démon, aki amikor elment egy másik világba, megharapta egy vámpír. Közveszélyes lett, így nem utazhatott többet más világokba. De én még mindig szerettem őt. Elszöktem oda, ahova őt száműzték, így végleg kitiltva magam az angyaloktól. Vele maradtam egész hátralévő életemben. De én csak isten oltalmazásával maradhattam fenn, így egyre jobban gyengültem. Más világokban nincs ott isten, hogy oltalmazzon másokat. Apád nem bírta végignézni ahogy elfogy az életerőm, és végül meghalok. Ezért amikor már nem tudtam tiltakozni, megharapott és vámpírrá tett. Mikor életerőhöz jutottam, nekitámadtam apádnak, hogy miért tette ezt velem. Ezt az agressziót a vámpírvérem tette. Végül lenyugodtam és éltem tovább az életem, mikor véletlenül teherbe estem. Nem mintha nem akartunk volna, de tudtuk, hogy nehéz életed lenne. De végül megszültelek és a földre küldtelek, hogy te is lehess világutazó, mint mi voltunk. De elkövettünk egy hibát. Elfelejtettük, hogy én sem tudok ugrálni a világok között, így ott ragadtál, és csak nézni tudtunk téged. Én néha hozzád is tudtam szólni, ha bajban voltál, vagy ha fel akartad fedni magad. 
- Értem. - mondtam.
- Érzem .. jön jön JÖN!! - ordította el magát anyám. - Eljött érted Alex. Ezt nem hagyhatom! Menj a hátam mögé!! - kiáltott rám a szélviharban. Én mögé álltam. Ekkor egy fényesség és egy fekete felhőszerű szállt le. Az egyik a jóság volt, a másik pedig maga a gonoszság. 
- El kell vinnünk Ella, értsd meg! - mondta a fényességből előlépve egy férfi.
- Nem viheted el!! - majd a sötétből előlépő sátánra mutatott. - Tehát őt is elhoztad. 
Anyám hirtelen nekitámadt a fényességnek, mikor a sötét sátán felém lépett és megragadott.
- Anya!! - kiáltottam, mire ő ijedten hátrafordult. Szemei elkerekedtek, és elkezdett felém futni, de a fény elfogta.
- Alex!! - kiáltott, miközben egy könnycsepp gördült le arcán. - Szeretlek, és ne .....  - ezután elvittek minket egymástól. Azóta nem láttam az édesanyámat, Ellát....